Október 29. - féléves egyetemi Erasmus-ösztöndíjam során másodszor jutottam ki a San Paolóba. Egy héttel korábban láttam egy nem szép, de annál izgalmasabb 0-0-t az Inter ellen, most, a Sassuolo ellen azt reméltem, hogy végre látok egy győztes meccset is, adott esetben szép játékkal. Aznap reggel a metrón majdnem ellopták a telefonom (iszonyatos mázlim volt), szóval ebben a meccsben volt minden reményem, hogy helyrerakja a napom.

Az Inter ellen a Curva A-ban voltam, ami...nem volt rossz, de most úgy döntöttem, megnézem a másik kanyart is. Hangulatosabbnak tűnt. Nagyon jó döntés volt. Mondjuk a meccs előtt nagyjából negyedórával egy picit megijedtem, hogy én innen a Curva B alsó kanyarjának aljáról hogy fogok látni, ugyanis ekkor elkezdtek kifeszíteni egy jókora drapériát (olaszul striscione), és egy pillanatra elgondolkoztam: akkor ez most egész meccsen itt marad? A magam 187 centijével nem látszottam ki mögüle... Nem maradt, ugyanis nem sokkal később kiderült, hogy a korábbi csapatkapitány Paolo Cannavaro előtt tisztelegtek ezzel. Az ifjabbik Cannavaro ott volt tőlem mindössze néhány méterre, amikor kijött hozzánk, és onnan is tökéletesen látszódott, hogy a könnyeivel küszködik.

"Az idő múlik, de örökre te maradsz a kapitányunk" - azt hiszem, valahol az emberméretű Sempre szócska mögött álltam-ültem (nem saját kép)

Valahogy jobb volt a hangulat, mint az Inter ellen. Többen is voltunk, jól mutatja ezt az, hogy többen voltunk, mint egy hete, ugyanis nekem ezúttal csak a legalsó sorban jutott hely. Reménykedtem, hogy nem egy 0-0-ra jöttem megint ki, szerencsére nem is kellett sokat várnom az első gólra. Jöttek a nagyobbnál nagyobb helyzetek (itt is-ott is, volt a Sassuolónak például kapufája), élvezetes volt az első 20 perc, de aztán az első gólt szerencsére mi lőttük. A stadion túlvégéből annyi látszott, hogy egy jókora kavarodás végén valaki nagyon örül, aztán már jöhetett is Decibel Bellini legendás gólkommentárja: "E per il Napoli...ha segnato...con il numero cinque...Marques...ALLAN!" Ugyebár mi fejeztük be a mondatot. Gondoltam magamban: "Na, ha Allan lövi a gólt, biztos nem volt egy kifejezetten szép találat..." Tényleg nem volt az. Egy harcos labdaszerzés, miután felrúgták Mertenst, majd egy közeli lövés Consiglinek. Olyan igazi allanos.

Allan gólja mindig ínyencség, két és fél év alatt lőtt eddig hatot a Napoliban, ebben a szezonban ez volt a második - ilyet is láttam vasárnap

Tudtam, hogy nehéz sorozaton van túl a csapat, de innentől egy kicsit bátrabban kezdtem el reménykedni, hogy az előző hétvége gól nélküli meccse után most a srácok kiszolgálnak engem. Így is nézett ki egy darabig, ugyanis nem sokkal a gól után Ghoulam lőtt egy kapufát (azt hiszem, ez volt a második a meccsen, ha én elveszteném a fonalat, valaki számolja?) aztán jött egy kisebb hidegzuhany, ugyanis az első félidő vége felé haladva egy beadás után Falcinelli egy szép fejessel egyenlített a Sassuolónak. A gólpasszt adó Politano elég könnyen verte meg a kezdőbe ismét bekerülő Chirichest...

Már pont azon kezdtem gondolkozni, hogy ez megint egy nehéz meccs lesz, de szerencsémre a csapat gondoskodott róla, hogy boldogan tegyem meg a szünetben az egészségügyi sétámat a vécé felé: a 44. percben jött egy óriási malac gól. Callejón szöglete után egy óriási kavarodás következett a kapu előtt, majd egyszer csak annyi látszódott, hogy megint gól. Hogy ki lőtte? Mi a stadionban Insigne nevét kiabáltuk, aki úgy nézett ki, nem csak zavarta a kapust, hanem bele is ért, de végül Callejónnak adták a találatot. Mindegy, láttam 3 gólt egy félidő alatt.

A második félidő 54. percében aztán jött a menetrendszerű Mertens-gól, 3-1, úgy tűnt, az érdemi kérdések eldőltek. Ez így is lett, innentől már csak egy meredek pillanat volt, amikor a spori a meccs vége felé elsőre tizenegyest ítélt egy buktatás után a Sassuolónak. Szerencsére előbb megnézte a felvételeket, és a VAR után úgy döntött, hogy nem tizenegyes, hanem szabadrúgás következik. Millimétereken múlt.

Mertens is gólt lőtt, mert hát miért pont most ne lőtt volna

Az egész meccsen énekeltünk (szidtuk a sporit egy-egy hülye döntés után, illetve időről időre rákezdtünk a "Chi non salta juventino" örök klasszikusra is), de a hangulat 3-1 után hágott igazán a tetőfokára. Jöhettek a személyes kedvenc rigmusaim, a Figli del Vesuvio, a Conquista la vittoria, és az elmaradhatatlan, legendássá vált Un giorno all'improvviso is. Csináltam egy videót, eredetileg azzal a szándékkal, hogy az Un giorno all'improvvisót megörökítsem magamnak. Én is énekeltem, és ez a vártnál sokkal erősebben hallatszott a felvételen, de nem érdekelt, milyen hangom volt. Az az élmény minden pénzt megért, azzal foglalkoztam a legkevésbé, hogy éneklek. Közzé viszont nem teszem még egyszer, ezt remélem, elnézitek nekem :)

Zászlók, ultrák és kék füst

Megint nem jutott hely nekem fent, de most már legalább közelről megszemlélhettem a híres-nevezetes Curva B-t. Láttam-hallottam a Fedayn ultras csapatát, velük énekeltem, és ami még fontosabb, győztes meccset láttam. És bár alapvetően nem vagyok nagy barátja a füstnek, valahogy vasárnap délután a pirotechnika a legfinomabb illattá avanzsált nálam. Imádtam.

Fedayn ultras