Ember tervez, De Laurentiis végez? Erős, vitaindító posztkezdés ez, mellyel egyáltalán nem ADL isteni mivoltát szeretném bizonyítani, sem ellenkezőleg a bűnbak szerepét ráaggatni a kialakult helyzet miatt. Csupán megpróbálok némi kapaszkodót keresni a sűrűn leszálló nápolyi ködben.
Az utóbbi pár hónapban lecsökkent a blogon megjelenő bejegyzések száma, valamint részemről az elmúlt egy-másfél hétben a facebookon való posztolás is. Utóbbi az elromló gépemre fogható, mely hibáját azóta szerencsére sikerült kiküszöbölni. Előbbi pedig sajnos a kevés idő, munka, egyéb elfoglaltságok számlájára írható fel, mely szerintem az itt posztolók mindegyikére igaz. Hogy a továbbiakban, a következő idény során miként lesznek bejegyzések, milyen témákra összpontosítva és rendszerességben, az majd kiforrja magát.
Facebook bejegyzésnek indult, aztán mégis ide került, de a lényeg, hogy írnom kellett már egy szösszenetet a mercatóról. És amúgy is, hogy egy hosszú szünet végére tegyek pontot ezzel a poszttal az oldalon. Alábbiakban röviden megpróbálom körbejárni az újabb fura piacolásunkat.
December harmincadika: elmentem Beneventóba kirándulni egy kicsit. Három észrevételem van így kezdésként az irományt illetően. A blog alap olvasóközönségének: nem elsősorban a Napoliról lesz szó, sőt, még csak nem is kizárólag fociról. Az ismerőseimnek, akihez ez eljut: nem csak fociról lesz szó. Mindenkinek: szerintem káromkodni fogok ebben az írásban. Tudom, írásban pláne suttyóság, de sajnos vagy nem sajnos, hozzátartozik a stílusomhoz.
Az előző rész tartalmából
Szóval Beneventóban jártam. Igazából, féléves nápolyi tartózkodásom (Erasmus-ösztöndíjjal kint tanulok) során már másodszor, mert december elején, egészen pontosan harmadikán egy akkor nálam kint lévő magyar haverral, Karesszal úgy döntöttünk, megpróbálunk bejutni a Benevento-Milanra. A neten nem tudtunk jegyet venni, majd ennek tudatában elmentünk "brahiból" a városba, hátha ott venni tudunk a stadionnál, de ott sem volt már semmi. Táblás ház. Üres kézzel nem akartunk hazajönni, így vettünk magunknak egy-egy sálat, majd beültünk a stadion melletti plázába, hogy ott nézzük meg a meccset és tanúi legyünk annak, ahogy a Benevento megszerzi története első pontját Gattuso Milanja ellen. A meccs rövid krónikája: vezetett a Milan, egyenlítettek a hazaiak, megint vezetett a Milan, majd a 95. percben, a lefújás előtt közvetlenül szabadrúgáshoz jutott a Benevento, amit az előrehúzódó csere (!) kapus (!!) Brignoli fejelt be, ezzel lett 2-2.
Ezt az egészen abszurd, hogy azt ne mondjam, balfasz túrát elmeséltem egy olasz, Trollfoci-szerű oldalnak is (Delinquenti prestati al mondo del pallone), akik cikket kerítettek a beszámolómból, a főszerkesztő srác meg megígérte, hogy a legközelebbi hazai meccsre megpróbál engem bejuttatni a páholyba, Oreste Vigorito elnök mellé, annyira szürreális nekik ez a sztori, hogy mi a lófaszt keres egy magyar srác a Serie A tökutolsó, akkor még nullapontos csapatánál.
( Ha valaki tud olaszul, a cikket itt elolvashatja: http://www.delinquentidelpallone.it/dallungheria-a-benevento-nel-giorno-di-brignoli-una-storia-pazzesca/ )
Mivel az ünnepekre haza kellett térnem Magyarországra (utolsó szorgalmi hét és első vizsgahét az egyetemen, meg minden egyéb szar egy lakásvásárlással kapcsolatban), ez a "legközelebbi hazai meccs" a december harmincadikai Benevento-Chievo lehetett. A fentebb említett Karesszal egyrészt poénkodtunk is, hogy ha én megint elmegyek Beneventóba, és esetleg nyer is a csapat, akkor nekem kurvák, kaviár meg minden IS járni fog és tiszteletbeli beneventói lakossá fogadnak, másrészt viszont kicsit komolyabbra fordítva a szót arra jutottunk, hogy az időtlen idők óta középcsapatként tengődő Chievo nem is egy megugorhatatlan léc.
Harmincadika - egy gyönyörű város felfedezése
Elmentem, és mivel nagyon korán ott voltam (praktikus, anyagi okokból a létező legolcsóbb vonatot választottam, amivel egy baj volt - hogy 5:50-kor indult Nápolyból), gondoltam, elmegyek kicsit várost nézni. A nápolyi időből indultam ki, csak azzal nem számoltam, hogy mivel jócskán beljebb jöttem a tengerparttól a csizma belseje felé, az én olasz sztereotípiáimhoz képest kibaszott hideg fogadott Beneventóban. Hogy mennyire?
Ennyire. Nulla fok még reggel kilenc órakor is, vastag jégpáncél az autók ablaküvegein
Nem is akartam kihozni magammal kabátot az Erasmus-ösztöndíj második felére, mondván, "á, úgyse lesz hideg!" A lószart nem. Milyen jó, hogy kihoztam egyet magammal. Megküzdöttem aztán a hideggel, aztán elmentem kicsit sétálgatni, Benevento pedig azonnal megnyert magának. Persze olyan dolgok után, mint a 2000 éves Traianus-diadalív, vagy a dombtetőn lévő, impozáns látványt nyújtó Basilica della Madonna delle Grazie, ez egy elég egyértelmű végkifejlet volt.
Traianus diadalíve
Lehet nem imádni ezt a látványt?
Basilica della Madonna delle Grazie
II. János Pál pápa szobra a bazilika előtt, aki 1990-ben járt a városban
Benevento-Chievo, avagy a meccs, ami bevonult a Serie A történelemkönyvébe
Körbenéztem tehát Benevento gyalogosan emberi távolságban lévő részein, beleszerettem a városba, itt volt az idő, hogy kimenjek a stadionhoz jegyet szerezni. Reméltem, hogy ezúttal talán nem lesz akkora az érdeklődés, mint a Milan elleni találkozón, és végül sikerült is jegyet szereznem, ráadásul a számomra minden olasz stadion legérdekesebb részére, az ultrák közé, a Curva Sud Superioréba.
A Delinquenti kíváncsi volt arra, mi történik velem, ezért nekik folyamatosan tudósítottam Twitteren, többek között ezekkel a képekkel.
Meglett...
Kívülről olyan retro érzés fogott el, amikor megláttam a stadiont, amikor pedig felértem a helyemre, ez csak még inkább megerősödött bennem, jót mosolyogtam bizonyos részek megvalósításán.
A Ciro Vigorito kívülről, előtérben a jegypénztárral (a kép a harmadikai, Milan elleni meccs előtt készült)
Szabadságot az ultráknak!
Hát nem praktikus? Így számozták meg az üléseket a Curva Sud egyik részén - mivel még délután háromkor is kifejezetten hideg volt, végül nem ide ültem...
A Ciro Vigorito stadion a Curva Sud jobb széléről fényképezve - átlósan a túloldalon a vendégszektor, velem szemben a Curva Nord
Nem maradhatott el a haveri köröm számára megannyi poén forrása, a lassan legendássá váló P ENC zászló sem - a kép nagy sztár lett Twitteren is, amikor a Delinquentinek küldözgettem a tartalmakat. Ha már a zászló - a kedvenc pillanatom volt, amikor egyszer csak azt vettem észre egy másik szektorból, hogy egy srác kérdezi az ismerősét, ujjal mutogatva a korlátra kifüggesztett zászlóm felé - az meg mi a fasz?
Bár a Delinquenti főszerkesztője, Valerio az elnöki páholyt nem szervezte meg, legalább lett jegyem, a Curva Sud miatt pedig kifejezetten jó helyre lett jegyem, de azért, amikor elkezdődött a meccs, konstatáltam magamban, hogy még jó, hogy időben kijöttem. A kanyar teljes egészében megtelt, és az egyik hosszanti lelátón sem nagyon lett volna már szabad hely, egyedül a túlsó kanyar, a Curva Nord volt foghíjas, na meg persze a vendégszektor - érthető módon Veronából nem jöttek le olyan sokan több száz kilométernyit. Szerintem 8-9 ezer ember lehetett a 16 ezres stadionban.
Valamit megérezhettem a meccsválasztással, ugyanis jött a gól a második félidő közepén, a 64. percben, ráadásul pont a mi táborunk előtt. Nagy volt az öröm, de azért láttam az arcokon, hogy van az örömben egy kis gyanakvás is - mi van, ha megint vezetésről kap ki a csapat? Volt már ilyen...
A Benevento végül kitartott, sőt, a győzelmet is meg tudta tartani, ezzel története során először tudott diadalmaskodni a Serie A-ban. A meccs legvégét és a lefújás utáni mámort így éltem meg a lelátón:
A meccs végére többeknek feltűnt a magyar zászlóm, és mikor elmondtam nekik, hogy a csapat mind a 4 pontját akkor szerezte, amikor kint voltam a meccsen, hirtelen mindenki velem és a zászlómmal akart szelfizni. Nem tudom, hogy egyszer esetleg visszajutnak-e hozzám ezek a felvételek. A telefon is volt annyira kegyes, hogy a fenti videót fel tudjam venni, és gyakorlatilag közvetlenül a lefújás pillanatában adta meg magát az akksi. A stadionból kifelé jövet még betalált egy tévéstáb is, nekik is "fényeztem" kicsit magam, hogy a Benevento mind a négy pontját akkor szerezte, mikor én a városban és/vagy a stadionban voltam, de azt hittem, ezzel vége a napnak.
Hát nem volt. Amikor gyalogoltam vissza a stadiontól a beneventói vasútállomáshoz (igen, lekéstem a visszafelé tartó különjáratot), még betalált néhány beneventói srác, hogy igyak velük 1-2 (azt hiszem, ötnél álltunk meg) kupica Stregát. Elsőre szépen behülyítettek, hogy nem erős cucc, de azért akkor már viszonylag rég ettem, így igencsak megéreztem az ötödik felesnél, hogy mit és milyen mennyiséget iszom éppen. Nagyon finom, pont ezért nagyon alattomos pia. De hát egyetemista vagyok - egy egyetemista meg elfogadja az ingyen szeszt. Mindig.
Ha Beneventóban jártok, mindenképp próbáljátok ki ezt a (szerintem) pálinkára hasonlító likőrt - jó cucc, csak óvatosan...
Egy olyan túrán vettem részt, aminek még úgy is minden pillanata megérte, hogy este az olasz vasút késései miatt két órával később értem vissza a szállásomra Nápolyban, mint ahogy az az eredeti tervek között szerepelt, ez még MÁV-szinten is fostos lett volna. Ez sem tudott belerondítani a képbe. Ja, és ennek a napnak köszönhetem az eddigi (azt hiszem) legsikeresebb tweetemet is:
Álomszerűen indult a szezon. Győzelmi szériákkal és gólokkal kapcsolatos rekordokat döntögettek sorban a srácok. Meneteltünk, és sokáig még a Juve sem bírta velünk tartani a lépést, csak a Luciano Spallettivel jókora meglepetésre megtáltosodó Inter. Aztán idővel becsatlakozott a Juve is, de a Napoli elbírt mindkettővel. Vezetett, sziklaszilárdan. A szeptember és az október így le is ment, azonban novemberben több dolognak is köszönhetően megingott a csapat.
Úgy indult a november, hogy Sarriék rögtön elsején belenéztek egy 4-2-es verésbe a City ellen a BL-ben, majd rögtön utána a bajnoki fordulóban sem jött össze a győzelem a Chievo ellen, az a meccs egy soványka 0-0 lett. Persze nem volt tragikus a november, mert volt benne például egy Milan elleni tükörsima győzelem, valamint a srácok lenyomták a Sahtar Donecket is, de érezhető volt, hogy valami nem volt az igazi.
Nem pörgött úgy a csapat. Az Udinese már "csak" lendületből" volt meg egy 1-0-lal, aztán kikaptunk a Juve ellen, majd kiestünk a BL-ből (Feyenoord-Napoli 2-1), és a Fiorentina ellen is csak egy 0-0-ra futotta. Eközben a Juve egyre inkább felpörgött, a csúcsra járatott gépezet kezdett egyre inkább maximális fordulatszámon pörögni, Spalletti Intere pedig csak nem akart fáradni és botlani. Úgy nézett ki, komoly baj lehet még ebből.
Aztán eljött a hétvége, a tizenhetedik forduló hétvégéje, amely egészen váratlanul, mármint kellemes értelemben váratlanul alakult. Kezdésnek az Inter kikapott úgy az Udinesétől, hogy hiába vezetett és focizta le ellenfelét az első játékrészben, a másodikban esélye nem volt Massimo Oddóék ellen. Ha már Udinese és ha már Oddo: a fiatal trénerrel a friuliak kifejezetten masszív csapattá kezdenek összeállni, nem bánnánk, ha elcsípnének majd pontokat a nagyoktól - na nem a Napolitól!
Egy...
Szóval kellemes meglepetés volt a forduló. Én személy szerint arra gondoltam, hogy meglehet a Torino ellen a győzelem, mert Szinisa Mihajlovics gárdája annyira kétarcú, hogy nem tud kétszer egymás után nagy csapatként játszani. Arra gondoltam, hogy a győzelem meglesz, de az elmúlt hetek történéseit figyelembe véve azt a legszebb álmaimban sem gondoltam, hogy olyan első félidőt látok, amilyet végül láttam.
Van a Napolinak valami fétise Mihajlovics mindenkori csapata ellen, ugyanis a szerb immár tizenöt meccséből nem tudott egyet sem megnyerni a nápolyiak ellen. Tavaly a csapat ötöt számolt Mihajlovicsékra, a tréner akkor elmondta, a Napoli ellen érezte egyedül úgy, hogy semmit nem tud kezdeni az ellenfél játékával. Valami hasonlóról lehetett szó most is, ugyanis Sarri minden taktikai megoldása ült, és csak záporoztak a szebbnél szebb, veszélyesebbnél veszélyesebb támadások.
Kettő...
Jöttek a gólok is, kezdésnek például már rögtön a negyedik percben egy Allan-csúsztatás és egy Koulibaly-bólintás után. Ahogy arról szó esett, futószalagon jöttek a helyzetek, a 25. percben pedig már kettő volt a Napoli előnye, miután Jorginho passzát az Insigne helyén kényszer-balszélsőt játszó Zielinski gólra tudta váltani. Csak öt percet kellett várni a harmadikra, ekkor megannyi kihagyott helyzet után Hamsík lövése végre utat talált a hálóba. Szlovák kapitányunknak ezzel meglett a 115. gólja, amivel végre-valahára utolérte Maradonát a klub örökranglistáján.
Látszott Hamsíkon, hogy az a tudat is visszaveti őt, hogy egy szintre emelkedhet Diego Maradonával, sokáig egyszerűen nem akart összejönni neki semmi. Maga az ügynöke is úgy nyilatkozott, hogy Mareknek ez komoly teher. Nem is volt ezzel semmi baj, egyértelmű, hogy az isteni Diego cipőjébe nem egyszerű belelépni, sőt. Szombaton sikerült utolérni az argentint, így tizenegy szezon és 477 meccs után immár egálban van a csapat két legendája.
Három! Vagyis száztizenöt!
Maradona egyébként nem irigykedett Hamsíkra, hogy utolérte őt, az argentin még sok-sok gólt kívánt utódjának. Ja igen, volt egy második félidő is. Nos, ez a játékrész nagyjából annyira nem volt izgalmas, mint amennyire most elfelejtettünk róla szót ejteni. A Torino szerzett egy gólt Belotti révén, a Napoli kihagyott párat, beállt Insigne is, jelezve, hogy felépült kisebb sérüléséből, mindezek után pedig a Napoli egy magabiztos, 3-1-es győzelemmel állt vissza a tabella élére. Ez az elmúlt másfél nehéz hónap után nem kis fegyvertény, ismerjük el. Reméljük, ez volt a holtpont, innentől pedig megint kell vagy 15 meccs, mire meg lehet ingatni a csapatot. Egy az előny a Juve, kettő az Inter előtt.