Nem sikerült másodszorra meghódítani a Bentegodit, mivel Sorrentino és társai védésekkel, blokkolásokkal és kitűnően megszervezett csapatjátékkal gólt sem engedtek a Sarri-féle támadógépezetnek, így pedig be kellett érnünk az egy ponttal. Ez azt eredményezte, hogy a szintén ikszelő Intert leszámítva a riválisaink ránk másztak, mely által a lehető legjobban összerázódott az élboly. Ráadásul a két római csapatnak egy-egy elmaradt mérkőzése is van.

A következőkben azt fogjuk megnézni, hogy egy pontvesztés milyen hatással van a szurkolói lélekre, mit vált ki belőlünk egy nem tervezett botlás és mennyire vagyunk képesek elindulni a negatív irányba, elrugaszkodni a valóságtól. És persze van egy másik irány is.

"A" verzió

Sarri és a vezetőség is joggal okolható, hogy jelenleg itt tartunk. De vajon ki a főfelelős a szokatlan nyári mercatóért, azért, hogy gyakorlatilag a totál ismeretlen Ounason kívül egy szem játékos nem érkezett a klubhoz? Nem hogy alapembert nem igazoltunk valamelyik lyukasnak tűnő posztra, hanem még egy kiegészítő vagy a rotáció szempontjából hasznos játékos sem kezdhette meg a felkészülést Dimaróban. Már az önmagában vicc, hogy Giaccherinitől várjuk a megváltást, az pedig maga a slusszpoén, hogy az olasz bajnoksággal csak épphogy ismerkedő Ounast dobjuk be mentőövként, míg a rutinos talján szinte a padról nézi végig a szezont. Ez lenne a megoldás? Illetve az, hogy az alapkezdőt november közepére úgy kifacsarjuk, hogy aki bírja a strapát annak az idő előrehaladtával romoljon a teljesítménye, míg aki nem bírja, az szedjen össze egy súlyos sérülést? Mert nem akarjuk elhinni, hogy Ghoulam csak a véletlen szerencsétlen egybeesése miatt dőlt ki hónapokra.

Jorginho és Allan szinte alig játszottak

Keressük a megoldást arra, hogy néha, Mario Rui miért nem játszhatott Ghoulam helyett egy-egy gyengébb ellenfél ellen. Ezzel a portugál meccsrutinhoz jutott volna, elkezdte volna a valós beépülést a csapatunkba, míg Ghoulamot bőven frissen lehetett volna tartani. Jorginho és Allan esetében ez még úgy ahogy meg is van, de például elöl a tridente agyon van hajszolva, ahogy Hamsíkot gyenge formáját is vissza tudjuk erre vezetni.

Úgy vagyunk mindezzel, hogy Sarri abból főz ami van, illetve a rendelkezésre álló alapanyagokat sem használja fel teljesen, mégis jó ízű a koszt. Bár nem teljesen tökéletes, és ahogy látjuk egy-két csontváz már ki is hullott a szekrényből.

"B" verzió

Ugyan már! Nincs itt semmiféle baj, csak mi szurkolók egy rosszabb eredmény - mely esetünkben a döntetlent jelenti - ismét túldramatizálunk mindent. Pedig csak az történt, hogy egy kőkemény sorozat után, kissé megfáradva egy pontot szereztünk a masszív középcsapatnak nevezhető Chievo ellen. Nem először szenvedtünk idén egy meccs során, csak akkor épp mindig találtunk egy gólt, mely most sajnos sehogy sem akart megérkezni. A támadótriónkat továbbra is rettegik az ellenfelek, a középpályásainkat csodálja a mezőny és úgy látszik, hogy idén már a védelmünk is felzárkózott a másik két sorunk mögé.

Ha a szilárd statisztikákra támaszkodunk a Serie A második legjobb védelmével és támadósorával rendelkezünk - már ami a kapott és lőtt gólok számát jelenti. És ami a legfontosabb, hogy pontelőnnyel vezetjük a tabellát a hibáit kijavítani akaró és ezért irtó tempót diktáló Juventus előtt. Sarri mesternél jobb kezekben pedig nem is lehetne a csapat, hiszen újabb rekordot döntött Maurizio azáltal, hogy 12 forduló után ilyen kezdést még Bianchi és Bigon sem tudtak felmutatni, amikor a szezon végén egy-egy scudettóval gazdagodtak. Előbbi 6-6 győzelemmel és döntetlennel vágott bele a '86/87-es idénybe, míg utóbbi sorozata 7 győzelemből és 5 ikszből állt. Sarri pedig nem csak a 10-2-es mutatóval tesz túl rajtuk, hanem a lőtt gólok tekintetében is maga mögé utasította az elődöket: 32 gól szemben Bianchi 17 és Bigon 19 találatával.

Sorrentino, amit kellett kifogott

ADL-t pedig ne is bántsuk, mert ha 2004-ben úgy dönt hogy hagyja veszni a Napolit, most aligha beszélhetnénk a posztban tárgyalt témáról. A gárda pedig nem csak regnálása alatt fejlődik, tör fel a csúcsra, hanem a Sarri érában is tapasztalható ez a folytonosság. Nem véletlenül tudtunk beszámolni idén annyi rekordról és nem véletlenül tartja most már a média valós célnak az arany elérését.

*** *** ***

A végkövetkeztetést levonva, történjen bármi is a szezon végéig, valószínűleg végig fog bennünket kísérni ez a kétarcúság: hol dicsérjük, hol pedig szidjuk majd a csapatot. Elvégre szurkolók vagyunk, a fiúk pedig tettek arról, hogy a magasra helyezett léc, ha néha meg is inog, már erősen fejkapkodva jajveszékeljünk. Pedig valahol azt a bizonyos arany középutat kellene megtalálni, mert ugyan tényleg vannak hibái Sarrinak, a vezetőségnek és a játékosoknak, nem tudjuk őket nem szeretni azért, amit eddig letettek az asztalra.