Mondhatjuk, hogy ismét, hiszen a belga a Cagliari elleni varázslata után, ezúttal a Torino híveit szomorította el olyannyira, hogy közben még fokozta is a tempót. Az 5-3-ra megnyert bajnokin egymaga négy gólt is vállalt, melyeknél bemutatta, a centerezés, a 11-es lövés mintapéldáját, hogy aztán harmadik gólját már szinte gerd mülleri magasságokban kaparja be Hart hálójába. A második félidőben aztán jött a csoda és csodaszámba menő gólja, amelyre Maradona is csak csettinthetett. Annak idején ő bűvölte el így a San Paolo népét, most Mertens vette kézbe a karmesteri pálcát és lassan ott tartunk, hogy keressük a szavakat az ő és a csapat teljesítményére egyaránt.
"Nem figyeltem közben, hogy mit is hajtottam végre, majd hazamegyek és átgondolom."
Én hiszek Mertensnek, mert csak úgy lehet ilyen pazar formát mutatni a mérkőzés egészében, ha közben az ember kizár minden külső tényezőt és teljes egészében aláveti magát a játék élvezetének. Mert ő élvezte a játékot, minden egyes cselt, lövést, összjátékot, a gólok után pedig jóízűen tudott örülni. Higgadtan és okosan lőtte be a tizenegyest, remekül megértette a szögletvariációt, szemtelenül átemelte a kapuson és be tudta kotorni azt a labdát Hart kapujába. Ilyen az mikor a legjobb formában lévő játékoshoz párosul egy adag szerencse, amikor szinte az összes lövés nem ki, hanem befelé pattan a kapufáról. És most egy párhuzammal fel lehetne hozni szegény Gabbiadinit, ami ebben a félévben a kínok kínját szenvedi meg nálunk. Persze Mertens megdolgozott ezért a sikerért. Amikor 2013-ban Nápolyba érkezett többnyire a csere szerepét töltötte be, még akkor is, mikor a teljesítménye alapján ő érdemelte volna meg a bal szélső posztját, míg Insigne kispadot. Akkor játszhatott kezdőként, mikor a fontosabb meccs előtt pihentetésre küldték a kulcsjátékosokat, vagy mikor Lorenzo sérülés miatt nem állt rendelkezésre. Idén is úgy nézett ki, hogy elsősorban Insignével és Gabbiadinivel számol majd a mester, de a gyors pescarai égés, teljesen más irányt vett. Mertenst kellett behozni tűzoltóként és ő a két góljával meghálálta a bizalmat, pontot mentett és egyben mutatta Sarrinak, hogy nem fog megelégedni a csere szerepével. És szerintem ez a tűz, ez a fajta elszántság hajtja most őt, ő pedig ezzel hajtja a csapatot és sarkallja jobb játékra a többieket is.
Ott repül a harmadik gól
Belerázódott a ráaggatott, számára annyira nem otthonos posztba - most már ebben a szerepkörben lövi a gólokat. Olyannyira, hogyha beleszámoljuk az elmúlt három találkozót: a Benfica ellen csereként beszállva adott gólpasszt és lőtt gólt, a két bajnokin pedig összesen hét gólt kapart össze. Ez olyan teljesítmény, hogy négy gólra egy játékostól, utoljára kevés híján három éve - 2014 január - volt példa: a Sassuolo színeiben köszönt be négyszer Berardi a Milannak. Két egymást követő bajnokin mesterhármast utoljára az 1973/74-es szezonban jegyeztek - Pietro Anastasi volt a hős akkor -, míg a Napoliban 39 éve nem volt arra példa, hogy valaki egy meccsen négy gólt rámoljon be az ellenfélnek. Talán a sors keze játszott bele, de napra pontosan 1977. december 18-án egy a Foggia ellen 5-0-ra megnyert találkozón köszönt be négyszer a pugliaiak hálójába Beppe Savoldi. Ha nem akarunk ilyen messzire visszamenni a Napoli históriás könyvében, akkorelég csak visszaemlékezni 2012-re és a Dnipro elleni csoportmeccsre, ahol Cavani vezérletével és négy góljával vertük 4-2-re az ukránokat. Ha pedig tovább keressük a Napoli négy gólos játékosait megemlíthetjük Jeppsont (Napoli - Atalanta 6-3, 1953. szeptember 27.) és Viniciót (Napoli - Palermo 4-1, 1957. június 9.) a már korábban tárgyalt Savoldi mellett. Belgánk egyébként, utóbbi meccseken produkált gólözönével már 48 találatnál jár nálunk, mellyel lehagyta Busanit (46 gól), Amadeit (47) és Carnevalét (47) és felzárkózott a korábbi közönség kedvenc Lavezzi mellé.
Ahogyan a meccsen, úgy ebben a posztban is természetesen Mertens viszi el a showt, rá fókuszál az összes kamera, ő áll a reflektorfényben. Azonban maga a találkozó is érdemel említést, hiszen a 90 perc egész jó hírvivője volt a calciónak, a semleges nézők - köszönhetően leginkább a Napoli kiengedésének - a lefújásig élvezhették mindkét csapat játékát. Mi már annyira nem és persze Sarri sem, aki ki is fejezte nemtetszését ezt illetően. Egyszerűen buta, elkerülhető gólokat kaptunk: Belottit hiába tartottuk pórázon az első félidőben csak be tudott találni, Reina akkorát bakizott, mint amilyet jobbára a megyeiben szoktunk látni - mentségére legyen szólva, hogy a labdát már birtokolta, tehát kifelé jött volna szabad -, és persze az Albiol - Callejón kettős is tett róla, hogy könnyű gólszerzési lehetőséghez jusson a Torino.
Még Chiriches is betalált
Ha edző lennék, nyilván én is dühös lennék a csapat második félidőben nyújtott játékára, de szurkolóként nem tudok senkire sem haragudni. És a San Paolóba kilátogató 29 000 néző - rohadtul kevés ez - sem tudott olyannyira, hogy szerintem ma mindenhol szóba hozták a Mertens-csodát, Chiriches centerezését, Callejón gólpasszait és azt, hogy ezt az amúgy jó erőkből álló Torinót egyszerűen összeroppantottuk. Azt pedig továbbra is tartom, hogy a Serie A-ban mi játsszuk a legszebb focit, de a legeredményesebbet sajnos a Juventus. Most is legyőzték a Romát, mellyel besegítettek egy kicsit nekünk, de ezzel együtt adtak is meg el is vettek. Viszont ezzel és velük se foglalkozzunk, hanem csak menjünk előre, játsszuk ezt a gyönyörű focit és akkor szép, kerek lesz a történetünk.
