A bejgli és karácsonyfa illatok uralta ünnepi világból kilépve, át a szilveszteri pezsgő koccintásokon, újra felfedezzük magunknak kedvenc csapatunkat; visszatértünk a kisebb szünet után és már elemezzük is a tegnap látottakat. Bevallom, nehéz újra elkapni a fonalat, előkapni a blogger szerepét és sajnos ezt a Napoli is bebizonyította, hogy még nem úgy forognak a fogaskerekek, ahogy kellene. Szenvedve, rossz játékot és hatalmas küzdőszellemet is felmutatva végül sikerült 2-1-re legyőzni a Sampdoriát, melynél a három pont megszerzésén túl, másnak is tudtunk örülni.

A játékosok letudva az ünnepeket tehát visszatértek a Serie A körforgásába, voltak akik elutaztak a hamarosan rajtoló Afrikai nemzetek kupájára, közben behúztuk Pavolettit és Leandrinhót, míg Gabbiadini még mindig a keret tagja. És készültünk, hogy az otthon papírformának tűnő győzelmet elkönyveljük a Sampdoria ellen, akik ellen majdnem fenekestül a tetejére állt minden.

Egy éve ilyenkor rengeteg jó egyéni teljesítményről, a Frosinone kiütéséről és arról írtuk összefoglaló posztunkat, hogy nagyon hosszú szünet után a Napoli az őszi szezon bajnoka lett. Most azért kellett a három pont, hogy közelítsünk a Román és magunk mögött tartsuk a Lazio - Atalanta - Milan hármast. Ez pedig a találkozó kezdetekor még úgy is tűnt, hogy semmilyen nehézségbe nem fog ütközni: a vendégek beásták magukat az előre felvázolt pozíciójukba, mi kezdeményezően léptünk fel és csak azt vártuk, hogy mikor fogjuk belőni az első gólunkat, meddig kell majd várnunk arra, hogy átszakadjon az a bizonyos gát.

 Reméljük, hogy nem azt mutatja, mennyi meccset fog játszani nálunk. Pedig Sarrit ismerve még ez is elképzelhető.

Sajnos, ahogy teltek a percek és az első félidő, a Sampdoria igen nagy kanállal merített magának a bátorság nagy fazekából és hol kellemetlen belépőkkel, hol pedig precízen kivitelezett letámadásokkal tördelte okosan a játékunkat. Hamsíkot például többször is felvágták, de a genovaiak feljavulásával egyenes arányban esett vissza a teljesítményünk, mely elrontott passzokban, gyér támadójátékban mutatkozott meg legtöbbször. Szinte ennek a megkoronázása volt, mikor Schick középre adása után Hysajról a hálóba pattant a labda. Enyhén szólva sem a mi perceink voltak ezek a pillanatok, hiszen egyenesen a szezon legrosszabb első félidői között említhetjük az első negyvenöt percet.

A szünetben tehát adva volt a feladat, Sarrinak fel kellett rázni a társaságot és most szívesen ott lettem volna az öltözőben, hogy vajon milyen utasítások hangozhattak el, a sok-sok káromkodás közepette. Mert arra mérget vennék, hogy a mester nem babusgatta Hamsíkékat, hogy majd a második félidőben több szerencsénk lesz, hanem kimondta, hogy ezzel a játékkal sokra nem fogunk menni. És persze ahogy ezek után várható volt neki is estünk a Sampdoriának, nekem pedig tíz perc sem kellett és a stream felmondta a szolgálatot, így a lényegi dolgokról teljesen lemaradtam. Arról, hogy a második félidőben összesen 18-szor próbálkoztunk kapuralövéssel, hogy Silvestrét egy óra játék után kiállították - utólag kiderült, hogy jogtalanul, mert állítólag nem volt kontakt közte és Reina között. Más kérdés, hogy egy pár perccel korábban begyűjtött sárgával a zsebben, miért kell zavaró mozgást végezni a kapus mellett. Ugyanakkor, ha már itt tartunk a CdS beszámolója szerint a Callejón - Praet esetnél is lehetett volna büntetőt fújni, tehát korántsem arról van szó, merhogy' a Nápolyt tolják. Jut eszembe: benneteket nem zavar ez az örök nápolyozás? Tudtommal a csapat neve Napoli, a várost lehet legfeljebb Nápolyként emlegetni. 

Bekotorta, bepiszkálta

És visszatérve az eredeti gondolatmenethez, sajnos lemaradtam egy gyönyörű fordításról, feljavuló egyéni teljesítményekről - a whoscored-nál Strinic lett a man of the match, míg őt Tonelli követte - és egy hatalmas végjátékról, mely újra csak azt bizonyított be számunkra, hogy ez a csapat a végsőkig tud küzdeni, egy percre nem adja fel. Az pedig csak hab a tortán, hogy míg a Fiorentina ellen Gabbiadini hozta meg végül az egy pontot, most az a Lorenzo Tonelli bizonyult nyerőembernek, aki szinte felfoghatatlan, de a primavera meccset leszámítva, most debütált nálunk. Az is érdekes valahol, hogy mióta célba ért a Pavoletti-biznisz és a játékos már fizikai valóságban is a Napoli tagja, Gabbiadini megtalálta a góllövő cipőjét. Aztán ki tudja, hogy ez meddig fog tartani és végül befut-e majd egy olyan ajánlat, melyre a vezetőség is rábólint, Manolo pedig csomagolhat.

Viszont most ne ezzel foglalkozzunk, hanem mondjuk el sokszor egymás után, hogy Grazie, Lorenzo Tonelli, ahogy azt legendás riporterünk, Auriemma is megtette, teljes önkívületi állapotában. S természetesen köszönjük, a sok-sok kis összetevőnek, hogy Tonelli végre bemutatkozhatott a Napoliban. Szóval, köszönjük Albiol eltiltását és köszönjük, hogy Koulibaly végül a szenegáli válogatottat választotta, mely résztvevője az ANK-nak. Ezek után pedig csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy a következő meccseken, vajon milyen szerep fog jutni gyilkos tekintetű, de a végtelenségig szerethető középhátvédünknek. Reméljük, hogy jóval komolyabb, mint ami eddig volt.