Nagyon örülünk, hogy végre magunk mögött tudjuk a kudarcokkal zsúfolt októbert, de már is, az új hónap első napján, itt tornyosul előttünk az első megmérettetés, mely legalább olyan jelentőséggel bíró, mint a Juventus elleni meccsünk. Egyrészt ki kell javítanunk a két héttel ezelőtti botlást, hiszen a San Paolóban fontos pontokat buktunk és kényelmes előnyünk hirtelent eltűnt; másrészt nem szeretnénk, hogy egy újabb vereség szériával nyissuk meg a novembert. Tudjuk, hogy nehéz meccsek vannak mögöttünk és előttünk, sérülések és kulcsjátékosok formán kívülisége hátráltat, de ennek ellenére győzni megyünk Isztambulba.

Megint nem sikerült. Mondhatjuk, hogy sokadszorra sem jött össze, hogy megtréfáljuk a Juventust Torinóban és újfent, a lassan a feledés homályába merülő győzelmünkbe kell kapaszkodnunk - mely épp 31-én lesz 7 éves -, hogy valami pozitívum után nézzünk egy Juve-Napoli kapcsán. Vagy abba a 2-2-es döntetlenbe, mely a 10/11-es szezon utolsó meccse volt és már semmilyen téttel nem bírt: mi bejutottunk a Bajnokok Ligájába, míg ellenfelünk épp annak örült, hogy véget ért a gyatra szezonja. Az elmúlt évek vereségeiben az közös, hogy mindet az új arénájukban szenvedtük el, utóbbi kettőben pedig az, hogy egyiknél sem érdemeltünk vereséget. Viszont azt is jól tudjuk, hogy amellett, hogy a fociban nincs ha, a győzelmet nem kell, a vereséget pedig nem lehet megmagyarázni. Inkább csak levonjuk az elmúlt 90 perc tanulságait.

Melyik a csapat igazi arca? Az egyszeri Napoli-drukker erre a kérdésre keresheti a választ a szezon kezdete óta (sőt, gyakorlatilag a Sarri-éra kezdete óta). Ezt a kérdést ki lehet vetíteni erre az idényre, és a most következő meccsre, a mai Juventus-Napolira is (20:45, DigiSport 1). Szóval az arcok. Vannak köztük nagyon pozitívak, kicsit pozitívak, semlegesek, kicsit negatívak és nagyon negatívak is, nagyon nagy skálán mozog a csapat teljesítménye. De melyiket láthatjuk a Juve ellen?

A szeptemberi, veretlen arcot? A szezon első hónapjában a két döntetlen mellé (2-2 Pescarában és 0-0 Genovában a Genoa ellen) összegyűjtöttünk igen komoly győzelmeket is. Ezek közül kiemelkedik a Milan elleni, rendkívül látványos 4-2-es siker, ezen kívül pedig a csapat bedarálta a mindig kemény ellenfél Bolognát (3-1), sima győzelmet aratott a lassan saját maga paródiájává váló Palermo ellen (3-0) és az örök sötét ló Chievót is megverte (2-0). Hamsíkék a BL-visszatérést is villámrajttal abszolválták: fordítás Kijevben a Dinamo ellen (2-1 ide) és a Benfica kényelmes leiskolázása (4-2), és már két meccs után karnyújtásnyira került a továbbjutás.

Amikor még minden szép volt, jó és vidám: 4-2 a Milan ellen, a képen a két duplázó, Milik és Callejón

Amíg az Atalanta elleni pontvesztéssel lehetett számolni, mivel a bergamói nem tartozik a kedvenc pályáink közé, addig a Roma győzelme ellenünk, több mint fájdalmas volt. Az pedig, hogy ezt követően a Besiktas ellen sem hagyjuk el győztesen a San Paolót egyszerre volt bosszantó és értelmezhetetlen. Bosszantó, mert kézben tartottuk a meccset, domináltunk, 11-est rontottunk és a törökök a végén egy lesgóllal húzták be a meccset; és értelmezhetetlen, mert nem tudtuk, hogy mi lelte azt a csapatot, melyre tavaly ilyenkor nem győztük a jobbnál-jobb jelzőket ráaggatni. Ilyen előzmények után utaztunk Crotonébe: bízva az országos kettesben, ugyanakkor nagyon félve.

Nem sokan gondoltuk volna, hogy októberre fenekestül felfordul majd minden kedvenceink háza táján. A szinte tökéletesen lehozott szeptembert követően, Hamsíkék szenvednek ebben a hónapban, bajt baj követ, jót pedig aligha tudunk elmondani. Kezdődött az egész egy bergamói buktával még a válogatott szünet előtt. Majd ezt követően gólfelelős csatárunk, Milik súlyos térdsérülést szenvedett el hazája válogatott meccsén. Az eredmény: több hónapnyi kényszerpihenő elé néz. Most pedig egy csúnya verésbe szaladtunk bele otthon a Roma ellen, mely után a közvetlen rivális megelőzött a tabellán. Két, előre nem kalkulált vereség, kulcsember kidőlése: mi jöhet még?